A magyar sci-fi irodalomról

A magyar sci-fi irodalomról
A magyar sci-fi irodalom születése a XIX. század elsõ felére tehetõ. És a közhiedelemmel ellentétben nem csupán Jókai Mórnak (1825-1904) köszönhetõ. Vitathatatlan, hogy a Jövõ század regénye volt az elsõ olyan fantasztikus mû, amely komoly sajtóvisszhangot kapott, de nem az elsõ, amely megjelent hazánkban. Szinte mindenki, aki tanulmányt vagy bármilyen rövidebb lélegzetû összefoglalást írt a magyar sci-fi irodalomról, megemlíti Jósika Miklós (1794-1865) nevét. Bár Jósika számos kalandregényt írt, számunkra az 1842-ben kiadott Végnapok bír igazán jelentõséggel. E mûrõl elmondható, hogy mai fogalmaink szerint is fantasztikus regény, bár a szerzõ "apokaliptikai regény"-nek titulálta alkotását. Nyelvezete még mai szemmel nézve is csodálatosan kidolgozott és szerzõjének rendkívüli olvasottságáról árulkodik.
De mi van, ha a mesét is a sci-fi közvetlen elõfutárának tekintjük? Ha így teszünk, akkor mindenképpen említést kell tennünk két elbeszélésrõl, amelyek szerzõje Vörösmarty Mihály (1800-1855)Az elsõ novella címe: A holdvilágos éj és 1829-ben jelent meg a Koszorú címû folyóirat hasábjain (késõbb pedig a Magyar elbeszélõk címû kétkötetes elbeszélés-gyûjteményben 1961-ben). Fõhõsei tót deákok, akik az éj kellõs közepén bemenekülnek egy putriba, ahol kellemetlen meglepetések várnak rájuk: megtámadja õket a mosófa, a hajuknak esik a guzsaj és válogatott szenvedéseknek lesznek kitéve, míg végül a történet egy igen egyszerû csattanóval zárul. Ugyanez igaz a Csiga Márton viszontagságai c. írásra is, amely sziporkázó, akciódus mese. Megtudhatjuk belõle, hogyan válik gazemberré az egyébként igen jólelkû fõhõs. A mai olvasó számára Vörösmarty csodálatos mesélõkedve jelenti a legnagyob élményt.
Persze bármennyire is sziporkázóak egyes XIX. századi elbeszélõk mûvei, nem maradt ránk olyan alkotás az 1800-as évekbõl, amely népszerûség és ismertség tekintetében akkora hatással lett volna korának és az elkövetkezõ évtizedek olvasóközönségére, mint A jövõ század regénye. Jókai terjedelmes munkája 1872-74-ben látott napvilágot elõször. A kritikusok ma megegyeznek aban, hogy ez a szerzõ talán legmozgalmasabb, legérdekesebb sci-fi regénye. De az is nyilvánvaló, hogy mûvészi szempontból nem éri például Az aranyember színvonalát. A kétrészes utópia egy idealizált, jövõbeli monarchiában játszódik, amelyet elpusztítással fenyeget Nihilország, azaz Oroszország. A regény fõhõse Tatrangi Dávid, aki egy humánus, talpraesett székely fiatalember és aki a legelképesztõbb helyzetekbõl is kivágja magát. És nem csak szûkeb környzetének tud segítségére lenni, de az egész emberiségnek utat mutat, amikor végül követõivel megalapítja az igazán utópisztikus Otthon államot. Jókai regénye valójában egy romantikus elemekkel teletûzdelt fantasztikus kalandregény. A benne megjósolt események ugyan nem történtek meg a jelzett korban - az 1970-es évektõl 2000-ig - de ez nem akadályozza meg az olvasót aban, hogy jól szórakozzon rajta. A regényben szerepel egy légjárócsata, amely mintha a huszadik századi ûrcsaták elõfutára lenne...A magyar sci-fi nyelvi izolációja az egyedüli oka annak, hogy hazánkat ezen a téren csak az igazán hozzáértõ külföldi szakemberek jegyzik. Jókai hatása egyértelmûen erõs volt kortársaira, de mai olvasói is elcsodálkozhatnak gazdag szókincsén, természettudományos ismereteinek gazdagságán és mindenekelõtt meseszövõ képességén. Egyáltalán neem túlzás õt magyar Vernének nevezni, bár ne feledjük, hogy az õ munkásságának is voltak magyarországi elõzményei. A már említeett Jósika Miklós maga is szívesen olvasta kortársa mûveit és jól tudjuk, hogy ez fordítva is megtörtént. (Az már más kérdés, hogy Jókai tudomásom szerint nem írt kritikát a Végnapokról.) Jósika sajnos nem érhette meg a Jövõ század regényének megjelenését (1865-ben hunyt el), pedig milyen érdekes lett volna látni a két méltán népszerû mû kölcsönös kritikáját! Tény, hogy Jósika regényeit - talán az Abafi és a Csehek Magyarországon kivételével - az irodalomkritika azóta lomtárba vetette és egyedül csak emlékiratait kiáltotta ki idõtállónak. Van ennek persze alapja rendesen, de azért a Végnapok mégiscsak nagy mû - legalábbbis nekünk sci-fi rajongóknak...
De térjünk vissza Jókai mûvéhez. Senki nem vitatja, hogy az utópia szereplõinek jellemrajza igen egysíkú. Tatrangi Dávid szinte hibátlan jellem, kedvese Rozáli meg egyenesen maga az ideális feleség. Nihilország elsõszámú vezére, Sasza asszony ellenben igen gonosz és agresszív nõszemély, ráadásul köpönyegforgató, hiszen a regény második részében nihilistából cárnõvé lesz. Az író érdekes világképet tár elénk: a gazdagok kapzsik és ostobák, továbá korruptak - kivéve néhány szimpatikus fõszereplõt -, míg a szegények inkább jóindulatúak, bár néha õk is kaphatók a rosszra (lásd Otthon államban a munkások lázadását). Jókai a katolikus egyházról is lesújtó képet fest és az embernek bizony az az érzése támad, mintha egy szabadkõmûves gondolatait olvasná. Az összképet továb árnyalja, hogy ugyanakkor a monarchiát alapvetõen jó intézménynek tartja és igen negatívan nyilatkozik a nihilizmusról és általában a radikális baloldali eszmékrõl. Az író politikai világképe tehát kissé zavaros, hiszen egyszerre volt határozottan rendpárti és pacifista. Ettõl függetlenül A jövõ század regénye csak növelte népszerûségét, ami évtizedek múlva sem kopott. Elismerõen írt róla Mikszáth Kálmán, de Ady Endre is. Kuczka Péter pedig megjegyzi egyik tanulmányában, hogy az 1980-as évek elején piacra dobott kritikai kiadást hetvenezer (!) példányban kapkodták szét az olvasók.
1899-ben is napvilágot látott egy olyan mû, amelynek témaválasztása okán helye van a magyar fantasztikus irodalomban. Szerzõje Makay István, a mû címe pedig Repülõgépen a holdba. Makay 1870 május 7-én született Gyomán. 1893-ban szerzett középiskolai tanári oklevelet és elsõsorban fizikával foglalkozó tankönyveket írt. A fentiek alapján õ is a tudományosan képzett szerzõk közé tartozik, így nem is meglepõ, hogy mûvét "csillagászati regény"-nek titulálták. Úgy 12 évvel Jókai Mór halála után jelent meg az Utazás Faremidóba címû regény. Szerzõje Karinthy Frigyes (1887-1938), akit az Így írtok ti címû szatirikus antológia tett országosan ismertté. Az Utazás Faremidóba az elsõ magyar szerzõtõl származó Gulliver-történet. És az sem véletlen, hogy Karinthy írta, hiszen õ fordította magyarra Swift Gulliverjét. De nem csupán ez kapcsolja személyét a magyar fantasztikus irodalomhoz. Karinthy 1897-ben - még gyerekfejjel - írta Utazás a Merkurba címû mûvét. Újabb bizonyíték arra, hogy a fantasztikum igencsak beágyazódott a magyar írók lelkivilágába és nem egyszer befolyásolta kezdeti szárnypróbálkozásaik témavilágát. De térjünk vissza Karinthy már említett felnõttkori mûvére. A fõhõs, Gulliver egy hidroplánon próbál szorongatott helyzetébõl szabadulni. Társa, a sorhajó kapitánya odavész, de neki szerencséje van: egy csodálatos repülõgép megmenti és épségben partra szállítja Faremidóban. A különös ország lakói a szolaszik, akik valójában robotok (Karinthy ezt a szót persze sohasem használja a regényben, csak gépeknek nevezi õket) és nyelvükként a zenét használják. Hangjegyeket muzsikálnak, mert számukra a beszédhang már túl primitív közlésforma. Innen származik hazájuk neve is: Fa-re-mi-dó, ahogy õk "muzsikálják". Az Utazás Faremidóba kisregény. Cselekménye valójában igen szegényes. Üzenete mégis egyértelmû: miközben az ember saját magát tartja a legfejlettebb lénynek, a szolaszik szerint az emberi agy tökéletlen, kezdetleges állapotú. Az emberekbõl így hiányoznak olyan képességek, amelyek a szolaszikban megvannak (pl. látják a hõt,de a fényt is). Erre a felismerésre jut maga Gulliver is a regény végén egy Midore nevû szolaszi révén. Elkeseríti saját primitív, tökéletlen emberi volta és kiábrándultan érkezik vissza az emberek közé. Csak az vigasztalja - és ez visszatérõ motívum a gulliveri történetekben - hogy a viszontagságok után nõjét és gyermekeit jó egészségben találja. A regény utolsó néhány oldala nagyszerû, megható lezárása a történetnek: Gulliver felismeri ugyan egy másik, tökéletesebb létezés csodáját, ám kénytelen beletörõdni abba, hogy "egyelõre" neki az emberi lét jut osztályrészül. 1921-ben lát napvilágot Karinthy második Gulliver-története, a Capillária, amely a szerzõ szándéka szerint az angol hajóorvos hatodik útját meséli el. Az elõbbihez képest terjedelmesebb regény elején egy H.G.Wellsnek címzett levél olvasható, amelyben a szerzõ körüljárja a féfi-nõ kapcsolat problémáit és egyben magyarázatát adja mûve megírásának. Karinthy úgy véli, hogy a nõ emancipációja következtében a férfi elvesztette azt a képességét, hogy felkeltse a nõ érdeklõdését. A Capillária olyan világot ábrázol a tenger mélyén, ahol a nõnemû oihák uralkodnak a kiszolgáltatott és egymással harcoló bullokok felett. A regény üzenete itt is világos: a férfiaknak kell átvenniük a kezdeményezést, különben a gyengébbik nem rabszolgáivá süllyednek. Igen szórakoztató, jól megírt sci-fi mese, ami jól illeszkedik a gulliveri univerzumba és kellemes színfoltja a magyar fantasztikus irodalomnak.Valójában érthetetlen, hogy a szépirodalmi elemzésekben miért kap kevés figyelmet e két alkotás. Vannak mûvek, amelyeknek keletkezéstörténete legalább olyan érdekes, mint maguk a mûvek. Talán nem túlzok, ha ide sorolom Babits Mihály (1883 - 1941) Elza Pilóta vagy a tökéletes társadalom címû regényét. Tudjuk,hogy Babits az 1930-as évek egyik legnagyob tekintélyû irodalmi személyisége volt Magyarországon. Sikeres verseskötetek és egy a maga nemében páratlan folyóirat, a Nyugat fémjelezték munkásságát, a magyar irodalomhoz való jelentékeny hozzájárulását. Ekkor már maga mögött tudhatta Gólyakalifa címû furcsa hangulatú regényét, amelyet e sorok írója valahogy befejezetlennek érez, bár a kritika többnyire jól fogadta és még operát is készítettek belõle (2005-ben mutatták be). Babitsot már az elsõ világháború idején foglalkoztatta a gondolat, hogy egy pacifista hangvételû mûvet írjon, amely magában hordozná a fantasztikum elemeit is. Saját bevallása szerint a mû 1931 elején már készen állott, csak az utolsó simításokat kellett elvégezni rajta. A Pesti Naplóban meg is jelent 1931-ben a regény Fekete olvasó címen. Ugyanennek a mûnek átdolgozott változatát A tökéletes társadalom cím alatt az 1933 októberi Nyugat közölte. Könyv alakjában pedig már decemberben kapható volt. Babits könyvének megjelentetése jól lett idõzítve: nem sokkal elõtte látott napvilágot Dante fordítása (3 kötetben), amely az akkori piaci viszonyok között is szépen fogyott, így jól jött népszerûségének további fokozására egy olyan regény, amely témáját tekintve nagyon aktuális volt. Az már más kérdés, hogy a kritikusok vegyes érzelemmel fogadták: Karinthy méltatta, míg egyes bírálói azt vetették a szerzõ szemére, hogy a mû túlságosan sötét képet fest egy lehetséges háborúról itt Európa közepén. Babits rengeteget filozofálgat az Elza pilótában, de becsületére legyen mondva, hogy ezt intelligensen, lírai eszközökkel teszi. A regény középpontjában a Kamuthy család áll. Egészen más jellem a cinikusan megnyilvánuló Kamuthy úr, a fiát már elvesztett és most Elza lánya sorsa miatt aggodó Kamuthy Gézáné és az alapvetõen jóindulatú, mégis a háborús gépezet kiszolgálójává váló Schulberg orvosparancsnok. Babits jellemrajzai jók, sõt néha kifejezetten szórakoztatóak. A regénynek azonban van egy komoly hibája: aránytalanul hosszúra nyújtott a bevezetés a tárgyaláshoz és a befejezéshez képest - legalábis ha egy fogalmazáshoz hasonlítjuk. A cselekmény éppen ott zárul le, ahol kezd valóban izgalmasssá válni... Nem szívesen írom le, de úgy érzem, töb is lehetett volna ebben a mûben, ha alkotója töb idõt és energiát fordít rá. Az Elza pilóta elsõ kiadásának példányai úgy 5-6 év alatt fogytak el. Hogy ez mennyire tekinthetõ piaci sikernek, annak megítéléséhez érdemes kicsit kitérni az akkori könyvpiaci viszonyokra. A 30-as évek Magyarországán a legtekintélyesebb magyar írók (Móricz, Kosztolányi,stb.) könyveit átlagosan 1500-2000 példányban dobták piacra. Ha egy ilyen kötet 1 év alatt elfogyott, az már sikeresnek volt tekinthetõ. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ebben az idõszakban a honi írók piaci esélyeit komolyan rontották a külföldi szerzõk magyarra fordított, nagy számban piacra dobott mûvei, De beszédes az is, hogy a Nyugat egyes források szerint ezer, más források szerint kétezer példányban került az olvasók elé - fénykorában. 1941-ben Babits kezébe is eljutott egy Gulliver utazása Kazohíniába címû könyv. Igencsak elnyerte tetszését, ám írójáról az a hír terjedt el, hogy kommunista. Babitsot vélhetõen rövidesen bekövetkezõ halála akadályozta meg abban, hogy a Szathmári Sándor nevû írónak odaítélje a Baumgarten-díjat. Ám ettõl függetlenül A Gulliver utazása Kazohhíniába rövid idõ alatt a magyar piac egyik bestsellere (könyvsikere) lett. Tudjuk, hogy szerzõje személyesen is találkozott Karinthy Frigyessel, aki szintén lelkesedett a mûért. Ideje hát szólnunk a szerzõrõl is. Szathmári Sándor (1897-1974) rosszul fizetett gépészmérnök és az eszperantó mozgalom híve volt. Irodalmi példaképének pedig Karinthyt tekintette. A Gulliver utazása Kazohíniába vitathatatlanul kiemelkedõ darabja a magyar fantasztikus irodalomnak. Az érzelemmentes hinek és az elvont, valójában tartalmatlan szavak és fogalmak hatalmában vergõdõ, a valóságtól menekülõ behinek világának leírása telitalálat. Mivel Szathmári részletességre törekszik, az olvasó szinten belesüpped Kazohínia világába. Nehéz is elfogadni például azt, hogy a hinek a szívet csak anatómiailag képesek értelmezni - a hozzá kapcsolódó érzelmi asszociációt nem ismerik. A behinekben viszont az a rémisztõ, hogy idiotizmusuk nehezen kiismerhetõ és sokszor nem is logikus. Gulliver azért megtanul néhány fontos kifejezést a hinektõl és a behinektõl egyaránt. A hinek világában a legfontosabb a "kazo", amelynek célja a legnagyobb jólét és kényelem elérése. Számukra mindenki behin, aki eszmékért, érzelmekért él, így nem csoda, hogy a regénybeli Zatamon Gullivert is behinnek tekinti. Hõsünket ez úgy felháborítja, hogy már csak a mihamarabbi távozás gondolata foglalkoztatja. A behinek ugyanakkor bivaknak nevezik az õ életmódjuktól eltérõ, õket nem értõ embereket. Aki nem "belkizik" - azaz nem viselkedik behin módra - , az bivak. A behin lét elsõdleges irányítója a "ketni". Aki ugyanis nem viselkedik ketni módon, azt "enoálják", vagyis hátrányosan megkülönböztetik. A behinek számára a hazugság, az ellentmondások gyártása jelenti az élet értelmét. Nem csoda, ha ebbe Gulliver is majdnem beleõrül... A regény 1946-ban látott újra napvilágot, majd 1957-ben, amikor végleges címe Kazohínia lett. Néhány hónap alatt elfogyott mind az ötezer kinyomtatott példány, így például a 60-as években már újra cask a fekete piacon jelenhetett meg. A negyedik magyar nyelvû kiadás 1972-ben jelent meg, az ötödik 1980-ban. Közben lefordították angolra és eszperantóra is. Szathmári közben írt elbeszélései 1972-ben Gépvilág és más fantasztikus történetek címen láttak napvilágot egy kötetben. Aki ezt is olvasta, tudja, hogy szerzõjük novellistaként is maradandó életmûvet hagyott az utókorra. A Kazohínia elsõ változata 1935-ben készült. Igy ha ragaszkodunk egyfajta idõbeli sorrendhez, akkor feltétlenül szólnunk kell egy olyan mûrõl, amely 1936-ban látott napvilágot és amelyet az utókor elfeledni látszik. Aszlányi Károly (1908-1938) Özöngáz címû regényére gondolok, amely számomra nagy meglepetést okozott, amikor elõször rábukkantam egy könyvtárban és hazavittem elolvasni. A cselekmény érdekfeszítõ, a mû nyelvezete brilliáns. Az Özöngáz antiutópia, vagyis a (közel)jövõt ábrázolja igen sötét színekkel. Bár úgy indul, mint egy szatirikus komédia, fokozatosan vált át tragikomédiába és a végén már egyáltalán nem lehet nevetni. A magyar irodalomtudomány íróként, humoristaként és újságíróként tartja számon Aszlányit és állítólag Rejtõ Jenõ is tõle csente el az angolszász gyökerû, mégis jellegzetesen pesti humort. Az Özöngáz mégis inkább tragikus, mint komikus. A regénybeli gáz például nem öl, hanem tudatot és akaratot módosít. Békegáznak is nevezik, ám a békét nem hozza el, hiszen nyomában elõször remény, majd újra eszelõs harci kedv és pusztulás jár. Végtére is kinek kell olyan gáz, ami a harcoló katonát pacifista széplélekké, a kuporgató kisembert pedig "eszement" adakozóvá változtatja? Ráadásul csak addig, amíg a hatása tart...Aztán pedig minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. A mû külön érdeme, hogy benne az egyik szereplõ, Da Liani apát rávilágít a nacionalizmus és a katolikum viszonyára. Egyszerûen lenyûgözõ a bencés kolostor apáturának szónoklata,amelyben kristálytisztán kifejti, hogy a nacionalizmus helytelen, faji értelmezése szemben áll a krisztusi tanítással. "Amíg a nacionalizmus azt jelenti, hogy erõsek és kiválóak legyünk, addig pontosan azt jelenti, amit katolikus értelmezésben jelent." Aszlányi sorai a mai napig kitûnõ szellemi muníciót szolgáltatnak azok számára, akik nem a nacionalizmust, hanem annak kirekesztõ, kizárólagosságra törekvõ értelmezését vetik el. Gyanítom, hogy ha Aszlányi ma politikus lenne Magyarországon, az egyik tábor liberális ügynöknek, a másik meg szélsõjoboldalinak minõsítené... Pedig az apát szájába adott gondolatok ma is tökéletesen helytállóak. Míg Karinthy egy idõben nyíltan szimpatizált Kun Béláékkal, Aszlányi az emberközpontú nacionalizmus és vallásosság hívének mutatkozik ebben a mûvében. Márpedig ez tûnik ma is a legéletképesebb ideológiai elegynek... Ha az írók tehát ideológiai üzeneteket kívántak nehéz történelmi idõkben megfogalmazni, elõszeretettel fordultak a fantasztikum felé. Déry Tibor (1894-1977) a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentõsebb alkotója volt. Bár maga jómódú zsidó polgári családban született, már fiatal korában szembefordult a tehetõs polgársággal és szélsõbaloldali kommunista eszmékkel szimpatizált. Évtizedeken át elkísérte a hatalommal való szembenállás, ami miatt nem egyszer tették lehetetlenné mûvei publikálását. Az 50-es évek derekán a Nagy Imre-féle reformpolitika híve lett és ellenzéki megmozdulásokban is részt vett. A szélsõbalos diktatúra részérõl 1957-ben telt be a pohár: Déryt ekkor tartóztatták le és ítélték 9 év börtönbüntetésre. Elítéltetése után a pesti Gyüjtõfogházban kezdte el írni G.A. úr X-ben címû regényét, amely a magyar irodalom egyik legjelentõsebb antiutópiájává vált. A terjedelmes mû egy önpusztító, normális ember számára elviselhetetllen országot ábrázol, ahol általános vélekedés az, hogy nem szabad szenvedés nélkül élni. Sõt: a szenvedés az élet igazi értelme. X lakói beletörõdtek a kilátástalan, sivár lét egyhangúságába, mert nem tudják, hogy létezik másfajta élet is. Gyanús bárki, aki a kényelmet keresi. A gazdagok áldozatot hoznak, hiszen nekik el kell szenvedniük a jómódot és ezért még meg is sirathatják õket. A fõhõs, G. A. megismerkedik a Larra famíliával, amelynek legidõsebb tagja, az id. Larra úr meglepõ módon nem akar elmúlni. Ragaszkodik az élethez, ami igencsak érthetetlen ebben az önpusztításra berendezkedett világban. A regénybõl nem marad ki a szerelmi motívum sem: G.A. beleszeret Erzsébetbe, aki szintén a Larra család tagja. A lány viselkedése nem üt el a megszokottól, hiszen ugyanúgy a beletörõdés, a szenvedés elfogadása jellemzi, mint a X legtöbb lakóját. Ám a külvilágból érkezett G.A. az õ lelkivilágát is feldúlja. Megígéri a fõhõsnek, hogy vele megy külföldre, akárcsak az öreg Larra, aki nem akar X-ben meghalni. Sõt, mások is jelzik, hogy vele tartanának. Ám egy ilyen befejezés talán túl szép is lenne, így az utolsó napon G.A. mégis kénytelen egyedül távozni X-bõl. A regény nyilvánvaló vádirat a Kádár-rendszer sivársága, önáltató hazugságai ellen. Még akkor is, ha tudjuk, hogy Déry Tibor a Kádár-rendszert minden bûne ellenére is szimpatikusabbnak tartotta, mint bármilyen más - értsd: joboldali - diktatúrát. Déry Tibor 1960-ban fejezte be regényét a váci börtönben. Aligha meglepõ, ami ezután mûvével történt. Az 1961 márciusában megjelenõ Új Írás címû irodalmi és kritikai follyóirat fõszerkesztõje, Illés Lajos úgy döntött, hogy lapja részleteket közöl a regénybõl. Ám alig telt el két hét az elsõ részlet megjelentetése után, a Népszabadság máris ideológiai támadásnak adott helyet 1963. november 22-én megjelenõ számában. Déry Tibor klasszikussá nemesedett antiutópiáját a Kádár-rendszer bértollnoka nyilván nem dicsérhette... A szerzõ maga nyilatkozta Illés Lajosnak, hogy mûve iránt nyugati kiadók mutatnak érdeklõdést, õ azonban ragaszkodik ahhoz, hogy az elõször Magyarországon jelenjen meg. Ez végül évek múltán meg is történt, mégis újabb évekbe telt, mire a mû a Kádár-rendszer utolsó évtizedében az õt megilletõ helyre került - köszönhetõen néhány tisztességes irodalmár tevékenységének. Több sci-fi mûve kapcsán is említettük Karinthy Frigyes nevét. Fia, Karinthy Ferenc ( a 60-as évek végén jelentkezett helyzetekbõl is kivágja magát.